Vetítőterem – #28


Inside Llewyn Davis [ Llewyn Davis világa ] – 2013

Hangulatbomba ez a közel két óra. A helyszínek önmagukban is képesek olyan módon hatni rám, amik önmagukban megalapozzák nálam az egészet. Az esőáztatta New York szürke utcái, a szűk lakások sikátorok, a szeles város olvadó téli képe. Most is átélem, ha csak rágondolok. Ezeket ráadásul a remek fényképezés emeli piedesztálra. A karakterek hétköznapi jellemével könnyű azonosulni. Bár a mellékszereplők népes számban bukkannak fel ennek megfelelően nem túl hosszan, földhözragadtságuk miatt tökéletesen működnek. A film fő mozgatója a zene, a művészet. Én imádom az amerikai country jellegű népdalokat. Sokkal közelebb áll, mint akár a magyar, amitől nagy mennyiségben a falra tudok mászni. Így a zenei betéteket különösen élveztem. Akkor miért csak 8.5? Mert miközben ti mindketten megemlítettétek, hogy irigylitek és sajnáljátok is ezeket az embereket rám egyik sem igaz. Irigyelni?

Mutasd a spoilert!

Hogy hajléktalanként napról napra él, miközben a barátok és családtagok segítőkészségén lóg? Lehet a hátteremből adódik, de én ezt az életet senkitől nem irigylem, inkább elkerülni szeretném. Sajnálni? Ez nem kényszermunka. Nem ráerőltetett szerep. Ezt az utat maga választja a főszereplő is. Nem rám egyik sem igaz. Én inkább tisztelem ezeket az embereket. A zene, a művészet olyan fontos számukra, hogy mindent hajlandóak feláldozni ezért és megpróbálják megvalósítani az álmaikat.

És ezt tisztelem. Legalábbis azokat, akik közben nem tartják magukat mindenki más felett állónak, meg nem értett zseninek a közemberek között. Azokat tisztelem, de azonosulni nem tudok velük. Ettől viszont a film működik és jó.

Imádtam minden percét. Úgy kezdtem el nézni, hogy nem néztem utána kik a szereplők kik a szerzők, csak úgy beleugrottam és végig eszemben járt az Ó testvér, merre visz az utad, John Goodman után meg pláne, aztán a végén láttam, hogy Cohen testvérek és minden kitisztult. 😊 Imádtam minden percét. A melankolikus hangulatot, a karaktereket akik a gyengeségeikkel is szerethetők és persze az ottani népzenét. Az a durva, hogy sosem tudtam eldönteni, hogy sajnálom vagy irigykedem az ilyen napról napra elő figurákra. Szorongtam a macskánál is, amikor meg lemondott a jogdíjról, üvöltöttem volna vele. És azért csak 9 pont, mert a Isaac-nál, a kirohanásait nem tudtam túl komolyan venni, de lehet csak azzal volt a baj, hogy szinkronosan néztem. Amúgy én is imádom a népzene világát, sok időt töltöttem benne, tudom mit szimbolizált az öklös és a távolodó kalapos figura…

Most néztem meg másodszor és bámulatos kis film. Pedig alapvetően nem kenyerem a zenei műfaj a mozgóképes világban – általában inkább elriaszt a téma, annak ellenére, hogy vannak azért ebben is nagy kedvenceim, mint pl a Majdnem híres vagy a Whiplash. Szóval miért is ilyen jó ez a film. Oké, hogy a Coen tesók keze van benne, de ettől még ők sem tévedhetetlenek. Az egész film zseniális, egy olyan utazás, amire szerintem minden korosztálynak szüksége lehet. A fiataloknak részben azért, mert el sem tudják képzelni, milyen világ lehetett még az internet előtt, nekünk, a harmincasoknak azért, mert mi még éltünk egy keveset abban a korban, amikor nem voltunk összekötve folyamatosan mindennel és mindenkivel, és hát ott vannak az idősebbek, akiknek egy hatalmas nosztalgia faktor lehet ez az egész. Oké, hogy viszonylag sok, régmúlt időkben játszódó filmet láthatunk, de nem ilyen minőségben. A karakterek hétköznapiak, esendőek, olyanok mint mi, és ez már részben el is adja az egészet, de ehhez nyugodtan akár felsorolásszerűen odatehetem még a fényképezést, a helyszíneket, a hangulatot, a színészi munkát és a castingot meg úgy mindent tényleg… Iszonyú jó ez a melankolikus road movie. Csupán a hangulata miatt (is) bármikor újra tudnám (és fogom is még) nézni, és igen, úgy vagyok vele, mint Gábor, irigylem is az ilyen alakokat, meg sajnálom is, miközben valahol én is vágyakozom arra, hogy egy ilyen utazás részese legyek. Nem máskor, hanem akkor és ott. A pontszám régen is 9-en állt és most is, de egy kicsit azért feljebb kúszott, mert ma talán már még inkább igen nagy kincs egy ilyen visszafogott film egy olyan világban, amikor szinte mindenki meglehetősen érdekelt lett a tartalomgyártásban, és ez a versenyfutás szerintem nem az ehhez hasonló alkotásokat fogja előtérbe helyezni…


American Vandal – 2017-18

Nekem nagyon bejött. Abszurd humor, de jól működik. Mindig jó nézni amikor egy totál fásságat (haha faszság, érted) halál komolyan adnak elő, belőlem meg csak feltör a nevetés. Nem tudok ódákat zengeni erről sem de baromi jó műfaj paródia, minden apró részletre kiterjedően és komolyan véve azt. Mindenképpen megéri adni neki egy esélyt azoknak is, akik nem ismerik annyira a műfajt mert önmagában is vicces. Egyébként meg viccelni bármivel szabad. Csak jól kell csinálni.

Tudom, a hiba az én készülékemben van. Imádom a szatírákat, főleg ha ilyen minőségben rakják össze, mind színészíleg, mind forgatókönyvileg, tulajdonképpen mindenhogy. Viszont én imádtam a Making a murderert, és számomra ez már szentségtörés, hogy egy megtörtént esetre emlékezve közben kéne visítva röhögnöm. Lehet, ha nem láttam volna működne és lehet, ha egyszer nekifutok menni fog. Majd meglátjuk.

Hát szerintem hatalmas cucc, már az első rész is. Pedig én végignéztem a Making a Murderer első két évadját is, de ettől még el tudok attól vonatkoztatni. Ez nem azt, hanem magát a műfajt parodizálja, ha Gábor „intelmei” alapján visszük végig a gondolatmenetet, akkor jóformán semmiből nem lehetne paródiát csinálni. De ez nem is annyira az. Mármint van egy konkrét ügy, aztán meg kell oldani, és hát ez nem lesz olyan egyszerű, mint ahogy az első rész alapján láthatja az ember. Szerintem a poénok is adták benne, a csávó milyen debil (videókat készített), aztán mégis milyen jó nője van, és ha nem is mindig így szokott lenni az életben, de mi is hányszor elmondjuk, hogy nézd meg ezt, nézd meg azt, kivel van együtt… Igényes munka, sok szál, bonyolult script, jó felvételek, nem véletlen lett közönség-kedvenc bizonyos berkekben, és hát valljuk is be magunknak, szerintem hasonlóval nem is találkozhattunk eddig, még ha alapjaiban véve egy sima „nyomozós” cucc csupán – kicsit (de milyen jól) feltupírozva.

One comment

  1. JackOneill:

    (Spoileres rész)

    Ez oké, nem irigyled, én azért valahol tartom, hogy mégis. Nyilván egy filmet nézve a meleg szobában ülve kurva jól fest egy ilyen hideg road movie, és értelek én, hogy könnyen beszélünk innen így, de franc se tudja; szerintem megvan ennek a maga pszichológiája.

    Lehet kiégtem. Kiégtünk.

    Mit értek ez alatt? Nézem a régi Budapesti képeket, akár az 1930-as évektől kezdve, és csodálatos látni azt, hogy mennyire kevés kocsi volt még akkor, meseszép telekkel, nagy havakkal és részletezhetném. Egészen más, egészen „varázslatos” lehetett akkoriban az élet. Persze nem vagyok hülye, értem én, hogy gazdaságilag ma milyen jó helyen is vagyunk még, és valóban annyit és úgy szórakozom ahogyan akarok, de ha mást nem is, akkor annyit mondok, hogy kicsit visszasírom akárcsak azokat az időket, mikor gyerekként egy szaros, friss TV-s időjárás előrejelzés is mekkora extázisban tudott részesíteni… Túl sok impulzus ér bennünket valószínűleg… Illetve emiatt nem is értékelünk bizonyos dolgokat eléggé. Mármint nyilván próbáljuk értékelni az élet örömeit, legyen az akár egy könyv, akár egy játék, de az elitathatatlan, hogy elképesztő mennyiségű tartalom zúdul ránk. (És hát részben ugye pont ezért született is ez a vetítőterem, hogy jó, néha merészebb ajánlások, átfedések legyenek a megnézett tartalmakat illetően.)

    De végletekig lehetne ragozni, a mi életünkben nem voltak, lesznek háborúk (reméljük), holmi kiégésekről beszélünk, amiről a 444 is írt
    / https://444.hu/tldr/2021/01/10/fiatal-felnottek-akiknel-a-kieges-az-alapallapot /, de igazából fogyasztók vagyunk, sőt, ha tovább megyek a közösségi oldalak, és a hasonszőrű platformok vonatkozásában konkrétan eladott termékek vagyunk, darabra mérnek bennünket. Mármint lehet szar megélni egy háborút, de aki átélt ezt is meg azt is, szép hosszú élete volt, az a halálos ágyán visszagondolva „elégedett lehet”, míg a mai társadalom egy jelentős része, háááát, most mondjam, hogy össze sem lehet hasonlítani? Persze élhet valaki teljes életet, sikeres életet, szeretett családban stb, és így is épp elég kihívás lehet akár csak szinten tartani magunkat a jövőben, de ezek már túl komplex dolgok, nem is nagyon részletezném.

    Megmaradnék annál, hogy néha hiányzik az amikor megnéztük akár a Dallas egy részét, akár jóval később a LOST egy epizódját és arról ment a trécselés mindenki által. Ilyenek előfordulhatnak még a jövőben, de valószínűleg egyre ritkábban. Hiányzik az, hogy ha megveszel akár ma egy újságot, jobb híján kénytelen voltál elolvasni, mert nem volt ott a zsebedben közben az egész világ. Volt értéke a kézzel fogható információnak. Ma nem nagyon van…

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük